Az öreg diófa

(Mese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg diófa, aki egyre kevesebb és kevesebb termést hozott. Igen bánatos lett. A szomszédos gyümölcsfák ki is nevették ezért. Sokszor még fogadásokat is kötöttek arra,  mennyi ép diót fog az őszi hűvös szél lerázni az ágairól.
Alig pompáztak a legszebb színeikben a fák levelei, október közepén gyenge fagy csípte meg őket. Nagyon hamar elvesztették ruhájukat a fák.
Egy nap egy fekete varjú röpült az öreg diófára. Ahogy ott, a legvastagabb ágon üldögélt, hallotta a többi fát nevetni.
Az öreg diófáról pusmogtak. Sosem értette, miért is ilyen gonoszak ezek a gyümölcsfák. Épp el akart a varjú repülni, mikor valaki megszólalt:
- Segíts nekem! – kérlelte egy hang.
A varjú majdnem leesett a fáról. Jobbra-balra kapkodta a fejét. A hang ismét hallatta magát.
- Segíts nekem! – mondta ismét. – Én vagyok a diófa. A vén diófa.
A varjú közelebb araszolt a törzséhez és ezt kérdezte:
- Te szólítottál? Tudod, még sohasem hallottam diófát beszélni.
- Igen, én voltam – válaszolta a diófa. – Segíts nekem!
- Szívesen segítek, csak mondd meg, mi a teendőm – biztatta a varjú az öreg fát.
- Tudod, már nagyon öreg vagyok, s még sohasem láttam azt, hogy valamelyik gyümölcsömből egy fa nőtt volna ki. Mindig összegyűjtötték őket és süteményekhez feltörték, megőrölték.
A varjú összeráncolta a homlokát, kérdőn tekintett továbbra is az öreg diófára.
- Mit tehetek érted? – kérdezte végül.
- Látod itt azt a három diót. Ők maradtak meg a számomra, bennük van minden reménységem. Vájj a csőröddel három mély lyukat, szedd le és ültesd el őket!
- Rendben, megteszem – válaszolta a varjú.
- Ám lenne még egy kérésem – mondta elhalkuló hangon a vén diófa.
- Mondd! Figyelek.
- Vigyázz, kérlek, a kis diófákra, míg meg nem erősödnek. Tudod az első három év a legnehezebb nekünk. Utána csak úgy röpülnek az évek.
- Hány éves is vagy, te, vén diófa? - kérdezte a varjú.
- Elég idős, hogy tudjam, nem sok van hátra.
Ezzel a varjú leröppent a fáról. Erős csőrét belehasította a földbe, ásott három egyforma lyukat. Azután újból visszaröppent a diófára, egyenként levitte a három diót és jól betakarta földdel. Kettőt-hármat ugrált is a
kis halmokon.
Az öreg diófa ekkor könnyeit hullatta. Lenyúló ágaival megsimogatta a varjú hátát.
Tavasszal a halmok közepéből egy-egy sarjadó ág emelkedett ki. A nyár elejére kecses fává erősödtek.
A vén diófán már alig voltak levelek. Az a hír járta, hogy hamarosan kivágják.
A következő évben a varjú fűrész, ütemes hangjára lett figyelmes. Lelkében érezte, hogy itt a vén diófa
utolsó napja.
Rárepült a fára. A munkások csodálkoztak is azon, miért nem száll tovább.
Ekkor ezt hallotta:
- Segíts nekem, drága varjú! Szeretnék a kis diófáimtól örökre elbúcsúzni – kérlelte a vén diófa.
A varjú össze-visszaröpködött a favágók között. Csapkodtak, de mindhiába. A varjú nem tágított. Ezért úgy döntöttek, hogy elmennek kávézni.
Ezt kihasználva, az öreg diófa halkan, bölcs szavakkal elbúcsúzott a három kis diófájától, majd a varjútól.
A varjú ígéretéhez híven három évig őrizte a kis diófákat.
Amint megerősödtek, már csak évente egyszer látogatta meg őket, ám akkor is csak mesélt a vén diófáról és az életről.
Azóta is ez a három diófa őrzi apjuk emlékét. Nagy hidegek idején, mikor mindent jeges hó borít, a három
diófa saját termésével kínálja azt a varjút, akinek az életüket köszönhet

Vissza a fő oldalra