Csak egyszer járok itt a földön!

  Ha jót tudok tenbni és kedves tudok lenni bárkihez,annak most van itt az ideje,mert még egyszer nem lesz rá alalom"
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány, akit Angelikának hívtak. Nyár volt. Búcsút vett az óvodától, hisz   szeptemberben lép az első osztályba.
  Az egyik nap édesanyja azzal a kéréssel fordult a lányához, hogy a kinőtt ruháit szedje össze, melyeket tovább adnak, s hogy legyen hely az új ruháknak is. Angelika egész délelőtt a tükör előtt állt, sorban felpróbálta ruháit, azaz csak tette volna, de igen sok nadrágnak vagy rövid volt a szára, vagy épp nem ment fel rá. Már majdnem megtelt a doboz, mikor az egyik farmernadrágját le sem akarta venni.
- Miért lettél kicsi? – kérdezte magától Angelika. – Téged szerettelek a legjobban.
Ekkor lassan levette, majd a szekrény egyik sarkában eldugta.
Telt-múlt az idő, mikor eljött az a nap, mikor édesanyjával együtt elvitték a kinőtt ruhaarabokat. Angelikának teljesen elkerekedett a szeme, mert a doboz tetején megpillantotta régi, de kinőtt farmernadrágját.
- Anya, ezt nem akarom odaadni – kiáltott fel szomorúan Angelika.
- S miért nem? – kérdezte az édesanyja. – Úgy sem jó már rád, s valakinek biztos, jó lesz.
Angelika szeme könnyes lett. Beültek a kocsiba, elhajtottak a Vöröskereszt irodájába. Egész úton csendben ültek az autóban. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Angelika édesanyja szeretett volna a lánya lelkére hatni, de hasztalan volt minden próbálkozása.
- Akkor mondj egy indokot, miért nem ajándékozhatjuk el épp ezt a nadrágot – kérdezte.
- Tudod, anya, mennyi emlékem fűződik hozzá? – kezdett mondanivalójába Angelika. – Ez a nadrág volt rajtam, mikor az
első virágcsokrot szedtem neked és a nagyinak. Ebben kergettem először a káposztalepkéket, akik nem is hasonlítottak a  
káposztára. Apa éppen akkor magyarázta el, hogy ők szeretik a káposztát, persze a nagyiék meg nem. Rajtam volt, mikor az
első métereket egyedül tettem meg a biciklimmel.
- Ki is lyukadt a térdénél – vágott közbe az édesanyja.
- De a nagyi olyan szép foltot varrt rá! – folytatta Angelika.
Ahogy befejezte, megérkeztek, leparkoltak. Kivették a dobozokat a csomagtartóból, s elindultak az iroda felé. Az ajtónál
Angelika hirtelen megállt, ránézett az édesanyjára, s így szólt:
- Ha nem haragszol, én inkább nem megyek be. Itt megvárlak.
- Angelika! – csodálkozott el az édesanyja, de megértette lánya kérését. – Rendben, rögtön jövök.
Angelika és az édesanyja pár perc múlva ismét a kocsiban ültek, hazafelé tartottak. Mikor megérkeztek, Angelika kipattant a
kocsiból, s felrohant a szobájába. Egész nap ki sem jött onnan, csak vacsoraidőben.
Mély csend ült a házra, amelyet éjszaka a konyhában a varrógép zaja zavarta csak meg. Ám Angelika mélyen aludt.
Reggel a napsugarak keltették fel. Megdörzsölte a szemét, lassan felült az ágyában, körbetekintett.
Majdnem leesett az álla, elkerekedett a szeme. A takarón egy kékfodros táskát pillantott meg. Egyből felismerte. Régi nadrágja volt az. 
Megfogta, magához próbálta, vállára rakta, megnézte magát a tükörben.
Papucs nélkül rohant le a lépcsőn a konyhába, ahol édesanyja már a reggelit készítette.
- Anya!!!! Anyukám!! – kiáltotta Angelika. – Köszönöm! Köszönöm, hogy megmentetted az emlékeimet!

Vissza a fő oldalra